• .
  • .
  • .
  • .

Sándor István SDB (1914–1953)

Ima Isten szolgája Sándor István boldoggá avatásáért:

Mindenható Istenünk! Te meghívtad szolgádat, Sándor Istvánt Bosco Szent János nagy családjába. Életútján Mária, a keresztények segítségével vezetted őt a lélekmentés nehéz munkájában. Szabad döntése volt, hogy életét a magyar fiatalokért áldozza. A nehezebb utat választotta és tanúságot tett rólad az Egyház és a Szalézi Társaság üldözése idején. Ideálja a katolikus sajtó, Isten házának szépsége és a fiatalok nevelése volt. A derék és hű szolga lelkületével mutasson nekünk is utat. Kérünk, dicsőítsd meg őt a vértanúknak kijáró koszorúval. Krisztus a mi Urunk által. Ámen

„Velem tehettek, amit akartok, de Krisztus fog győzni, ti pedig elvesztek…..” kiáltotta 1953. június 8-án a kivégzésre vezetett Sándor István a fegyház folyosóján. Hogyan jutott el egy egyszerű szolnoki munkáscsalád legidősebb gyermeke arra a mélységes hitre, hogy nem csupán értette, de élte is a Szent Páli kijelentést, miszerint egyikünk sem él önmagának, hanem amíg élünk, az Úrnak élünk, és ha meghalunk, az Úrnak halunk meg.

Édesapja, Sándor István, a szolnoki MÁV dolgozója, segédmunkás. Édesanyja, Fekete Mária, gondos, de nevelésben különösen szigorúan bánik három fiúgyermekükkel. István a legidősebb, két öccse, László és János, nem csupán testvér, de barát és jó játszótárs is volt.

1914.-ben született, az első világháború kezdetekor.

Családi örökség a kétkezi, fémes munka becsülete, szeretete generációkon keresztül. Így iskoláit is ebbe az irányba választotta. Az elemi iskola és a polgári iskola után Gép- és Fémipari Szakiskolába járt 1932–35 között. Öccseivel, Jánossal és Lászlóval a szegény gyerekek életét élték. Korcsolyára nem futotta, cipőben csúszkáltak a jégen; nyáron a ringlispilre is csak úgy ülhettek fel, ha egész délután körbe futva pergették fel a masinát, „jutalmul” ők is felülhettek egy-két fordulóra. A templomban viszont „törzsvendégek” voltak. Lakóhelyükhöz közel, a Vártemplomba jártak rendszeresen.

Ebben az öreg, de belül hangulatos templomban jobbra a második sorban ültek a fiúk, a padszélét édesapjuk foglalta el. Így szokták meg, nemcsak vasárnapokon, hanem a hajnali „Rorate” miséken is. Vasárnaponként a vecsernyére viszont édesanyjukkal jártak. Az iskola elvégzése után vasesztergályosként, előtte rakodóként dolgozik. 1936-ban felutazik Budapestre, hogy nyomdász szakembernek képezze ki magát a rákospalotai Szaléziek nyomdájában.

Ekkor ismerkedik meg a renddel, az alapító Bosco Szent János életével és tanításaival, amit egyre jobban magáénak érez.

A kisebb korosztályú szívgárdistákkal és ministránsokkal foglalkozik, a liturgiába egy kisegítő testvér, a szlovák származású Gyuricza bácsi vezeti be a fiúkat. Szabad idejét olvasással tölti, hogy azután különböző találkozókon, gyűléseken, előadásokon készítse fel a gyerekeket a budapesti Eucharisztikus Világkongresszusra. Kedves színfolt volt a 920-as ministránsi gárdából is kiemelkedő 40 piros birétumos, piros vállpántos, fehér karinges Bosco Szent Jánosról elnevezett szívgárdista blokk, melynek tagjai mind Rákospalotáról valók voltak.

Itt, az újpesti nevelőintézetben, a Clarisszeumban, ahová a szalézi rend a legszegényebb családok csemetéit és árva gyermekeket fogadott be, igazán magára talál. 25 éves, amikor felvételét kéri a Szalézi Rendbe. A gyermekek lelki és szellemi istápolása mellett készült a fogadalomtétellel járó szerzetesi életre. Erre csak azután kerülhetett sor, mikor visszatért Mezőnyárádról egyéves noviciusi gyakorlatáról. Ezután már, mint kisegítő testvér sorozzák be a hadseregbe, hisz a háborút már nem lehetett kiiktatni a mindennapi életből. 1941-45-ig híradósként vesz részt a harcokban Délvidéken, Erdélyben, Felvidéken, sőt a Don-kanyarban is ott volt, ahol öccsével, Jánossal találkozott rövid időre. A fronttal együtt vonult vissza csapattestével egész Németországig, ahol amerikai fogságba kerülve fejezte be a háborút.

Hazatérése után 1950-ig, a rend feloszlatásáig a Clarisszeumban dolgozik, kitanulva a sokszorosítói, majd a nyomdászi mesterséget is. A gyerekek és fiatalok között már korábban kivívott népszerűsége megmaradt, különösen szoros kapcsolatokat tart fenn a katonai szolgálatra behívott munkás fiatalokkal. Családokhoz jár hittant oktatni, a Katolikus Ifjúmunkás Szervezet aktív tagja, valamint sekrestyésként is dolgozik. A munkásfiatalok számára külön imát is írt, amit minden reggel, munkába menet előtt el kellett mondaniuk.

Az így szólt: Uram Jézus! Neked ajánlom a mai nap minden imádságát, munkáját, csalódását, örömét, szenvedését. Add meg nekem és minden munkás testvéremnek a kegyelmet, hogy úgy gondolkozzunk, mint Te. Veled imádkozzunk, dolgozzunk, és Veled éljünk! Add, hogy teljes szívünkből szeressünk Téged, s mindenütt, minden erővel Neked szolgáljunk! Jöjjön el a Te országod közénk, a gyárakba, a családokba. Ismerjenek és szeressenek Téged mindenütt és mindenkor. Ments meg minket a bajtól és bűntől!

Legyen kegyelmed azokkal, akik veszélyben forognak! A munkában meghaltak békében nyugodjanak! Ámen

Mikor a rendet feloszlatták, számára is adott volt a lehetőség külföldre menekülni. Megszervezték Szombathelyről történő diszszidálását, miután a gyűjtőtáborból 1951-ben megszökött. Ádám László, az akkori tartományfőnök, Szitkey Károly nyomdaigazgató iratokat, útlevelet készített számára, embercsempész várta, de ő a határnál meggondolta magát, és visszafordult. „Rendalapítóm sem menekült el soha a feladatok elől, nekem is vállalnom kell minden körülmények között az ifjak megmentését. Hol van rám nagyobb szükség? Olaszországban? …Kanadában?… És mi lesz a magyar fiatalokkal? Engedjem, hogy a kommunizmus… tépje szét lelküket, hitüket, egyéniségüket, egész életüket?” Maradt. Tudatosan vállalta a vértanúságot a magyar ifjúságért. Szakállt növesztett, szemüveget hordott, és Kiss István álnéven a pesti Persil gyárba állt be, mint egyszerű munkás. Kirándulásokat szervezett, műkedvelő köröket hozott létre – hogy fiatalok közt lehessen. Egy Dániel Tibor nevű katolikus kispapnál lakott az Imre út 4. szám alatt. Fiatalok hitoktatását végezte, hat csoportja volt. A kapcsolattartás hamar szemet szúrt az ÁVH-nál dolgozó házmester házaspárnak, majd egy Sándor István névre szóló levél (szülei nem tudtak róla, hogy Kiss István álnéven él Pesten) végleg gyanússá tette őt, feljelentették. Az ÁVH 1952. szeptember 27-én letartóztatta. Furcsa módon éppen az államvédelmis tisztek izgatása ürügyén. Ami nem volt éppen alaptalan, mert a Clarisszeumból kikerülő szegény, árva gyerekek közül sokakat beszerveztek a pártőrségbe, miközben egy részük visszajárt, kötődött a korábbi kapcsolataihoz.

A koncepciós eljárások között a pártőrség pere néven szerepel ez az ügy. A bíróság elé került 16 személyből 6 volt szerzetes, 9 pártkatona és egy 15 éves gimnazista leány. Ő 8, míg a többi „szerencsés” összesen 125 évet kapott. Négyen voltak, akiknek ügyét eleve külön tárgyalták, közülük egy megúszta életfogytiglannal, de Sándor Istvánt, az állítólag általa beszervezett Zana Albert ÁVO-s őrmestert, és Farkas Ferenc hadnagyot ellenben semmi nem mentette meg a kötél általi haláltól. 1953. március 12-én kelt az ítélet, és június 8-án hajtatották végre. A közben eltelt időszak tele volt kínzással, megaláztatással, ütlegelésekkel.

A verésért előléptetés járt – a halálra ítéltet meg úgy is kivégzik – volt az őrök válasza a számonkérésre.

Sírjáról biztosat nem tudni. Nagy valószínűséggel a váci rabtemetőben ismeretlen helyen nyugszik hamva. Jelenleg egy emléktábla őrzi nevét a volt rendházépület előtti szobor talpazatán; jelképes sírt alakítottak ki számára a szolnoki belvárosi plébánia alatt lévő urnatemetőben, de a krakkói Isteni Irgalmasság tiszteletére épült csodálatos bazilika altemplom részében kialakított magyar kápolna falát díszítő, magyar szenteket ábrázoló mozaik képek végén felsorolt nevek között is szerepel neve Salkaházi Sára, Kaszap István, Bódi Magdolna társaságában.

A Szalézi Rend általános főnökéhez intézett kérő levelében a magyar Szalézi Rendtartomány kérte Isten Szolgája Sándor István boldoggá avatását. Az Egyházmegyei Bíróság 2006. május 24-én kezdte el a boldoggá avatási per aktáinak összeállítását, és 2007. október 27-én zárta le, majd az aktákat Rómába küldte.

Emlékező szentmiséket Szolnokon, Rákospalotán a Clarisszeumban többször tartanak.

Mindez bizonyítja, hogy a fiatal szalézi vértanú emléke él, munka – templom – fiatalság szeretete ma is példaértékű.

Felhasznált irodalom:

1) P. Zsédely Gyula SDB: Sándor István SDB vértanú (Don Bosco kiadó Bp. 2002)

2) Újságcikkek:

a. Szabad Szombat 1996 IX. 24 (Técsi Zoltán: Családregény kitépett lapokkal)

b. Magyar Nemzet 2002.02.07. (Stefka István: Pártõrség per – rendíthetetlen tanítványok)

2 hozzászólás ehhez: “Sándor István SDB”

Hozzászólás írása