Kenyeres Lajos

Kenyeres Károly Lajos plébános (1908–1957)

„Köszönjük Neked Urunk, hogy Lajos atyának megadtad a lelki erősség kegyelmét. Hálát adunk Neked, hogy nemcsak szavaival és írásaival, hanem életének feláldozásával is tanított bennünket az önfeláldozás értékéről.” – imádkozzák Tiszavárkonyban és egyre több helyen a vértanúhalált halt Kenyeres Lajos plébános tiszteletére. Kemény, szókimondó ember volt, talán ez is oka, hogy életútja a mártíromsághoz vezetett.

A Rákóczifalván élő Kenyeres Ferenc harangozónak és feleségének, Csapó Erzsébetnek öt gyermeke született. Törekvő, igényes emberek lehettek, szinte valamennyi gyermek tanult ember lett. A legidősebb fiú, Ernő, ügyvéd, a második, Lajos, pap lett, Veronka postamester, Mária elvégezte a polgárit, Irénke OTI ügyintézőként dolgozott.

Lajost 1908. január 3-án anyakönyvezték. Az első világháború idején kis ideig apa nélkül, nagy szegénységben élt a család. Jóeszű gyermek lévén örömét lelte a tanulásban, tanítói szerették nagy szorgalmáért, igyekezetéért gyakran dicsérték. Középiskolai tanulmányait az 1919/20-as tanévben kezdte meg a szolnoki Állami Főgimnáziumban.

Érettségi után a váci Hittudományi Főiskolán nyert felvételt. 1930-ban Vácott szentelték pappá. Ezután az egyház által megkívánt területeken és helyeken igyekezett hűséggel szolgálni: káplán és hitoktató volt Üllőn, Szentes -Fábiánsebestyénen, Újpesten, Hatvan- Belvárosban, Valkón, Csépán, Cegléden, Tiszkürtön, Kiskundorozsmán és Pesterzsébeten. 1946-ban Tiszavárkonyba került plébánosként, így családjához is, és szűkebb hazájához is közelebb került, hisz szülőfaluja Várkonnyal átellenben, a Tisza túlsó partján fekszik. Gyakran látogatta meg édesanyját, testvéreit, segítette őket munkájukban, az ötholdas gyümölcsös gondozásában. Lelkipásztori tevékenységét a sokoldalúság jellemzi. Könyveiben örökítette meg prédikációit, az ifjúsághoz szóló buzdításait.

Hittankönyveket írt a népiskolák VII. és VIII. osztályos tanulói számára, kiadásukra 1950-ben került sor „Hittan és erkölcstan” címmel. Röpirataiban sokat foglalkozik a jövő kérdéseivel, de írt levelet Andropovhoz; (1956-ban a Szovjetunió magyarországi nagykövete, később a SZU első pártfőtitkára) felhívta a figyelmét arra, hogy a magyar parasztságtól idegen a kolhoz szellem, pláne, ha erőszakkal akarják rákényszeríteni; Kádárhoz írt levelei a békéért való bátor kiállást hirdetik. Talán ezek okozták a halálát is.

„…Nekünk minden vágyunk és minden akaratunk a béke, és ebben a békében a nyugodt alkotó munka….” Olvashatjuk egy 1957. február elején elmondott prédikációjában. És 1957. február 28-án „eltűnt”.

Mi is történt valójában azon a téli délutánon? Kora délután a szomszédos Vezsenyre kerékpározott, hogy hittanórát tartson. (Kerékpárral járta a környéket, Tószegre is így járt át az idős paptestvérét meglátogatni.) Miután befejezte a tanítást, a gátőr két gyermekét – egy kislányt és egy kisfiút – felültette a kerékpárjára, hogy a sötétben ne gyalogoljanak, hiszen neki útba esett a gátőrház – és hazavitte a gyerekeket. A ház előtt elbúcsúzott tőlük, az asszony köszönte a segítségét és „Isten áldjá”-val köszönt el tőle. Lajos atya a gáton karikázott tovább, de a várkonyi plébániára már soha nem érkezett meg.

Többen vártak rá leshelyről. Állítólag drótkötelet feszítettek ki, amelyben megakadt a bicikli, a plébános pedig a földre zuhant. Hat-hét ember rohant rá, ütötték-verték. „Ne bántsatok, jó emberek, ne bántsatok!…” – kiáltotta, a gátőrházig elhallatszott a szava. Nem tudták azonnal agyonverni, így a Tisza felé vonszolták nyöszörgő testét, egy pufajkás ez után tarkón lőtte. A lövés hangja nemcsak akkor, de hosszú évekre elnémította a fültanúkat, az igazságot gyanítani vélőket. Olyan idők voltak azok. Kerékpárját a vízbe dobták, holttestét az alacsony vízállású folyó partfala alá süllyesztették. Kerékpárját a gátőr egy hét múlva találta meg a Tiszában, amit törvényt tisztelő emberként azonnal jelentett a rendőrségen.

Ezért aztán őt is meghurcolták, vallatták, majd megtiltották neki, hogy bárkinek bármit is elmondjon. A család is hiába járt utána.

Lánytestvére a szolnoki ávóra is bement, nem tudott belenyugodni testvére eltűnésébe, és nem hitte, amit szándékosan hirdettek róla, azt tudni illik, hogy disszidált. A hatalom ezzel letudta a dolgot, de a természet is tette a magáét.

Eltűnése után pont egy évvel, 1958. február 28-án Martfűn egy halász, az akkor éppen áradó zavaros Tiszában egy férfi holttestére lett figyelmes. Ismeretlen férfi, középkorú, feltehetően rég halott. Ez volt az első szakértői vélemény. A holttestet Szolnokról gyorsan Budapestre szállították. A Károly Róbert körúti kórházban kiállított „Halottvizsgálati bizonyítvány” alapján a kb. egy éve bekövetkezett halál oka „gerincvelő roncsolódás, lövési sérülés.” A holttestet testvérei azonosították, de a tetem állapotára való tekintettel a hazaszállítást nem engedélyezték. Kenyeres Lajos földi maradványainak méltó elhelyezésére csak 1958. őszén, halottak napja előtt kerülhetett sor, családja körében, a rákóczifalvi temetőben. Sírján kereszt, a kereszt alatt felírat: „A jó pásztor életét adta juhaiért.”

A félelemtől megbénított, némaságra ítélt évtizedek után az enyhülés bekövetkeztével – mikor a még büntetlenül maradt gyilkosai is éltek – lehetett róla beszélni.

1989.júniusában jelent meg róla az első híradás az „Új Ember” című katolikus hetilapban. Azóta számos cikket lehetett olvasni róla. Ma a gyilkosság helyén kopjafa áll; a martfűi Tisza parton kereszt idézi emlékét. A tiszavárkonyi, rákóczifalvi és a martfűi templomok falán emléktábla hirdeti vértanúságának üzenetét. Sorsáról Tamási József (tiszaföldvári-martfűi) plébános rövid filmet készített (a stábot megfenyegették: 2005-ben!). Megtalálásának évfordulóján szentmisét tartottak emlékére az érintett falvakban, ahol vasárnaponként felhangzik az ima:

„Mennyei Atyánk! Te Kenyeres Lajost hívtad szolgálatodra, és a papszentelés kegyelme által híveid pásztorává tetted őt. Arra hívtál bennünket, hogy tanúid legyünk a világban. Ennek a tanúságtételnek kell jelen lennie életünk minden mozzanatában. Mennyei Atyánk, Te elhalmoztad Lajos áldozópapot áldásoddal és sokféle kegyelmeddel.

Te az ő szavaival és írásai által tanítottad hívő népedet. Te adtad neki azt a kegyelmet, hogy az igazság és béke érdekében népedért felemelje szavát a világ nagyjai előtt. Köszönjük neked, hogy megadtad neki a lelki erősség

kegyelmét! Hálát adunk neked, hogy nemcsak szavaival és írásaival, hanem életének föláldozásával is tanított bennünket az önfeláldozás értékéről. Add meg nekünk azt a kegyelmet, hogy közbenjárását megtapasztalva bizonyságot szerezzünk arról, hogy befogadtad őt mennyei dicsőségedbe! Add, hogy minél előbb tisztelhessük a boldogok, majd pedig a szentek között! Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.”

Felhasznált irodalom:

1) Kenyeres Lajos siralmas története (újságcikk) [Sóskuti Júlia – Magazin]

2) Kerékpárral a vértanúságig (újságcikk) [Teleki József – Új Ember 2010. 03.14.]

3) Ne bántsatok, jó emberek! – kiáltotta gyilkosainak (újságcikk) [Elmer István – Új Ember 2010. okt 24.]

4) A mártírok vére – zenés ballada (CD) [dr.Varga Lajos váci segédpüspök ismertető szövege]

Kenyeres Lajos” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

18 − négy =